Minden kommentár nélkül egy kép az Analytics fiókunkból. A grafikon azt mutatja, hogy hogyan emelkedett szeptember 1. óta azon látogatók száma, akik Amazon Kindle, Kindle, Kindle 3 és hasonló kulcsszavakat beírva a Google-be jutottak el hozzánk. Egyéb kulcsszó vizsgáló eszközök (pl. az AdWords adatai) is megerősítik ezt a trendet (higyjétek csak el nekem, keresőmarketing a szakterületem), így nekem az e-könyvolvasó blog ma publikált statisztikája a formátumok kérdéséről egyáltalán nem tűnt meglepőnek.
Sheenard és F. Tóth kartársak végigblogolták az idei Eurocont – az eseményeket jól összefoglalták, azzal nem is kelnék versenyre, csak pár gondolatot tennék hozzá.
Például az angolszász könyvkiadás kapcsán, amire sezlony azt írja Benedeknél, hogy: “tetszik-nem tetszik, az angolszász sf-műhely diktál, ott születnek az új áramlatok. Hatalmas piac, aki ott nagyot dobbant, az tényleg nagyot dobbant.”
Ez lényegében igaz, csak sajnos ez nem feltétlenül jó. Az Eurocon utolsó napján volt egy érdekes beszélgetés, afféle összeurópai összegzés a sci-fi életről – volt ott lengyel, horvát, angol, ír, svéd SF rajongó a kerekasztalnál, mindannyian a legaktívabb tagjai a saját országuk SF közösségének. Szóba került az, hogy ugyan vajon miféle esélyekkel indul teszemazt, egy horvát sci-fi szerző az angol nyelvű kiadásnak – hát, nem sokkal.
És ez nem csak a nyelvi problémákon múlik: a horvátok például sokkal előrébb járnak a saját legjobb íróiknak angolra való fordításában, mint mi magyarok, sok-sok példányban kiosztottak novellákkal teli füzeteket. Jó is, hogy a horvát sci-fi közösség fordítja angolra a műveket, mert arra aztán várhatnának ítéletnapig, hogy egy angol kiadó fordíttassa le egy horvátul értő angol műfordítóval. Az Egyesült Királyságban nincs túl sok olyan ember, aki műfordítóként ismer olyan “egzotikus” nyelveket, mint a magyar, a horvát, a lengyel és a többi. Aki meg van, az sem feltétlenül sci-fit akar fordítani.
Nem az a baj, hogy nincs minden bokorban egy új Stanislaw Lem – a gond az, hogy hiába van a bokorban, nem jut az angolszász piacon publikálási lehetőséghez. Ha ugyanis túllépünk a fordítás csöppet sem problematikus részén, akkor azt látjuk, hogy a kutya sem kíváncsi arra, hogy mi jön Európa nem angolnyelvű részéből. Első körben a kiadók nem kíváncsiak rá – egyszerűbb befuttatni egy helyi nevet, írói kínálat meg van bőségesen, minek macerázzon külföldiekkel. Nagy általánosságban – és itt nem csak a scifit értve – nagyjából 1000 angolszász címre jut 1 külföldi, és annak is csak a töredéke lesz közepesen sikeres.
Merthogy az angol nyelvi területen pontosan ugyanaz a probléma jellemző, ami miatt itthon a 90-es években mindenkinek angol álnév alatt volt érdemes publikálnia: eleve azt tartják jobbnak, amit egy amerikai vagy angol szerző írt, ami külföldről jön, az gyanús, valószínűleg nem eléggé minőségi. Ez amúgy nem csak az irodalomban igaz, hanem a filmben is: Hollywood elárasztja a világot filmekkel, de az SOHA nem esik meg, hogy az Egyesült Államokban közönségsiker legyen ez európai film. Ott a külföldi film csak egy nagyon vékony szubkultúra igénye. Hollywood diktálja az iramot a filmiparban, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak Hollywoodban születnének jó filmek, mitöbb, divat lett átesni a ló túloldalára, és enyhén sznob módon fikázni az amerikai filmgyártást.
Lényeg a lényeg, az európai sci-fi irodalom nem azért nem diktál tempót, mert bizonyítottan rosszabb lenne, mint az angol és amerikai. Azért fogadjuk el kritikátlanul az angolszász áramlatot, mert halvány lila dunsztunk sincs más népek scifijéről – és alapvetően azért nincs, mert az ottani kiadói rendszer és közízlés esélyt sem ad a bemutatkozásra.
Szóval, az állítás igaz – valóban az angolszász scifi diktálja az iramot, de ettől függetlenül nem biztos, hogy rosszabbak más népek írásai, és nem tudnánk másoktól is tanulni.
Aztán meg még az jutott eszembe a díjátadó ünnepségen, hogy milyen rohadtul kontrasztos más országok helyzete a magyar szituhoz képest. Dániától kezdve Csehországon át egészen Moszkváig azt láttam, hogy minden nemzet szereti megjutalmazni, elismerni a tehetségeit, legyen az író, grafikus, kritikus vagy épp szervező. És amikor átadják a díjakat, akkor tényleg mindenki őszintén örül, lelkes és tapsol. Nyilván persze születnek arrafelé is fórum- és blogbejegyzések, hogy “de szerintem XY jobb lett volna”, de valahogy mégis pozitívabb az egész hangulata. Nincs látványos fintorgás, csak őszinte öröm – mert az író, grafikus, akárki csinált valami nagyszerű dolgot, amit elismertek valakik, és ez jó, ezt meg kell ünnepelni. Nem emlékszem olyan Zsoldos díjátadóra, ami hasonlóan jó hangulatban ment volna le, mint akármelyik cseh nemzeti scifi díjnak az átadása.
Pedig aztán azt sem lehet feltétlenül elmondani, hogy annyira egységes lenne a scifi közösség a többi országban – sokkal inkább jellemző az, hogy töredezettek. Sok-sok helyi egyesület, klub, kisebb-nagyobb kiadók működnek egymás mellett. Az idei Eurocon egy picit talán meg is szenvedte a túl sok párhuzamos programot, de valójában ez nem is egy nagy, hanem számtalan kis connak az együttese volt. Régebben írtam már a Parconról, amely egyik évben Szlovákia, másik évben Csehország rendezése – a Parcon része volt a mostani találkozónak is. Ahogy a lengyel Polcon, a három országot összefogó Tricon, plusz számtalan egyéb kisebb társaság találkozója. Szép példája az összefogásnak.
Imádom a Ted nevű konferenciát, holott sosem jártam ilyenen – de hála az Internet csodáinak, láthatom a prezentációkat. Zseniálisak. A jelmondat: “Ideas Worth Spreading” – és tényleg: olyan gondolatok hangzanak el rajta, amiket terjeszteni kell, amiknek terjedniük kell.
A Star Trek volt életem első scifije, amiatt szerettem bele a scifi zsánerbe. Szerintem a világnak valahol afelé kéne haladnia, amit Gene Roddenberry megálmodott ebben a sorozatban. És valahol emiatt is imádom nézni a TED-et: mert valahol minden előadás arról szól, hogy hogyan teremtsünk egy jobb világot magunk körül. Valahogy minden előadás azt vetíti előre, hogy hogyan valósítsuk meg a Roddenberry-féle álmot.
Az alábbi videó azonban sokkoló a maga módján. Azért, mert azt is bemutatja, hogy milyennek látnak minket, magyarokat olyan emberek, akik tényleg befolyással vannak a világra. És azért sokkoló, mert félek: sokkal pozitívabb a képük rólunk, mint amennyire megérdemeljük. (És igen, abszolút magyarnak tartom magamat, hiába a japán gének és a japán név: büszke vagyok mindkét származásomra, de akkor is alapvetően magyar vagyok.)
Ben Dunlap, az amerikai Wofford Egyetem elnöke elmeséli Teszler Sándor magyar holokauszt-túlélő történetét, akitől megtanulta a szenvedélyes élet és az egész életen át artó tanulás alapjait.
Mindenkinek érdemes végignéznie az alábbi videót. És utána gondolkodnia picit.
A magam részéről nagyon erősen kívánom, hogy a világ többi része az alapján ítéljen meg minket, amit Ben Dunlap gondol a magyarságról. Ne pedig Vona Gábor és Morvay Krisztina uszítása alapján. Ne azzal kerüljünk be a CNN-re, hogy tévészékházat gyújtogatunk, hanem azzal, hogy igen: a magyarok kreatívak, a magyarok zsenik, a magyarok képesek segíteni a világon.
Ehhez pedig nem kell sok. Csak kicsit el kell gondolkodni.
Nézzétek meg a videót, érdemes. Angolul nem tudóknak a lejátszón magyar felirat is választható!
Látjátok feleim szümtükkel, nagyjából ennyire érdekli a magyar politikai elitet és életet a demokrácia. Külön bájos ízt ad a rádiófrekvenciás esemény annak, hogy a miniszterelnök a napokban jelentette be, hogy akkor most ráfeküdnének a korrupció ellenes harcra – az ellenzék meg nagy hangon hiteltelennek nevezte a dolgot, mondván, a legkorruptabb bagázstól ők nem fogadnak el semmi ilyet.
Bagoly mondja bagolynak, hogy nagyfejű. A mikrofonok és a kamerák előtt legalábbis.
Aztán cinkosan összekacsintanak, és közös erővel tépik ki a mikrofonokat a riporterek kezéből. Jusson mindkét bagolynak saját mikrofon, így nagyobb hangerővel nagyfejűzhetik majd egymást. Mert kell legalább a cirkusz, ha már pékségeket tönkretettük, és kenyérre nem fussa.
Nem tudom, nem látszik egyelőre, melyik két forgatókönyv fog megvalósulni.
Az egyik verzió az, hogy a nyertes rádiók mögött álló politikai erők azt hiszik, majd ezzel a lépéssel sikerül a saját pártideológiájukat terjeszteni jóóóól. Majd a két országos frekvencián a két eddig jól bevált rádió helyett ezentúl ha kell, ha nem, némi zene közé kevert politikai maszlagot fogok hallgatni? És majd 4 évente egyszer – akkor, amikor egyetlen egy alkalommal az én véleményem is fontos a pártoknak -, elmegyek arra szavazni, aki jobban mosta az agyamat?
Hírem van, gyerekek, az emberek túlnyomó többsége nem frekvenciát, hanem rádiót hallgat!
A királyi tévé körüli csatározások hangulatát vélem felfedezni a rádiófrekvenciás döntésben is. Ott ugyanis mindegyik párt úgy harcol a tévé feletti befolyás megszerzéséért, mintha az élete múlna rajta – miközben egy alap kábeltévé előfizetésért nézhetek legalább egy tucat érdekesebb csatornát, amin mondjuk Dr. House megy a narancs vs. vörös meccs helyett.
A tévé kapcsán már rá kellett volna jönniük a pártoknak, hogy minden egyes néző kezében ott van a világ egyik legnagyobb csodája; a varázspálca, ami hatalmasabb Harry Potter mágiájánál is: a távkapcsoló. És mióta kinőttünk abból a korból, hogy csak egy tévécsatorna lett volna, az is hétfői adásszünettel, azóta használjuk ezt a varázslatot: arra kapcsolunk, ami érdekes.
Nah, ugyanez lesz a rádióval is. És ha az összes létező frekvencián is a két párt szólamai jönnek, akkor sem esek kétségbe – azért teremtette Isten az mp3 lejátszót, hogy ebben az esetben azt hallgassam.
De persze lehetséges, hogy tényleg egy sci-fiben élünk, és a döntés mozgatórugója nem az a cél, hogy mindkét bagoly saját mikrofonban nagyfejűzhesse a másikat. Hanem pusztán csak pénzt akarnak csinálni a mikrofon tulajdonjogából. Miközben mindegyik arról beszél, hogy amúgy a pártfinanszírozások átláthatóvá tétele az amúgy fontos dolog, de cserkészbecsszóra. És igazából a másik nagyfejű az, aki miatt ezt nem tudjuk megtenni – ha a másik nagyfejű nem akadékoskodna, akkor már itt lenne a Kánaán, mangalica-kolbászból installált kerítéssel.
Utálom azt a nagy fejedet, de így mindkettőnknek lesz pénze – mondja a két bagoly egymásnak a második forgatókönyv szerint. – Keresek rajta én is, meg a többi bagoly-haver is, ez a lényeg.
Hogy az ország és annak lakosait így csekély évi pár száz millával megrövidítjük, az részletkérdés. OK, hogy az ország szolgálatára esküdtünk fel, de mi közben valójában az államkassza tartalmára gondoltunk.
Hát, gratulálok mindkét bagolynak, a magyar demokrácia és médiatörténet szép pillanatát hozták össze közös erővel. Jó látni amúgy, hogy ha az érdek azt kívánja, akkor mégiscsak tudnak testvéri egyetértésben dolgozni. A gazdasági világválság és az ország érdeke ezt ugyan nem tudta kikényszeríteni, de a rádiófrekvenciák feletti kontroll igénye legalább igen.
Más magyarázatot legalábbis nem találunk arra, hogy az SFportal főhadiszállása közvetlen közelébe, a Flórián térre költözik az Index.
Be akarnak törni a sci-fi piacra? Vagy az időgépünket akarják ellopni? Talán a hamarosan piacra dobandó időbővítő-kézikészülékünk tervrajzait akarják megszerezni? Esetleg, ne adj isten, a trill-ikrekre fáj a foguk? Nem tudjuk, de biztos, ami biztos, erősítésnek kértünk rohamosztagosokat az Uralkodótól, valamint megkértük a Csillagflottát is, hogy küldje ide az Enterprise-E csillaghajót, Picard kapitánnyal a fedélzeten. Fel vagyunk készülve, megvédjük magunkat, üzenjük innen is!
Mondjuk lehet, hogy lesz pozitívuma is a történetnek. Mert amikor az ügyeletes Index szerkesztők rájönnek, hogy itt este 10 után nem lehet sört / bort / pálinkát kapni a III. kerületben, akkor bizony itt világraszóló botrány lesz. Vagy az is lehet, hogy ők bölcsen be fognak tárazni este 9-kor nagyobb mennyiségű alkoholt – akkor meg mi fogunk átjárni megdézsmálni a készletüket.
![""](http://merras.sfblogs.net/files/2010/12/kindle-analytics.jpg")