Vicces módon abban a másodpercben jött egy e-amil egy hazai moziforgalmazótól, amikor éppen a legújabb The Avengers trailert pakoltam ki az SFportalra. És – a gyaníthatóan BCC-ben körbeküldött – levélke pont a különböző filmelőzetesek felhasználásával kapcsolatban érkezett a dolog.
Nehéz megállnom, hogy aktuálpolitikát vigyek bele a történetbe, de azért jellemző, hogy egy újabb gyerekvédő-kultúrharcos köntösbe bújtatott, kontrollmániás hülyeség csúszott át a szavazódroidokon a parlamentben. Olyan, ami nem számolt azzal a cirka 20 évnyi technikai fejlődéssel, ami a kommunizmus óta eltelt.
Egy január 1-étől érvényes törvény szerint egy besorolással még nem rendelkező film előzetesét kizárólag abban az esetben lehet közzétenni, amennyiben maga az előzetes legalább kapott valamiféle korhatár besorolást. Gondolom, van erre valami bizottság, ami megméricskéli, hogy ha a filmben három másodpercig látható egy X kerületű mell, akkor az 16-os korosztály, de ha vér csöpög róla, akkor az már 18+, valamint az anyaszentegyházból való kiátkozás.
Tisztelt törvényhozóink persze csak a házifeladat felét végezték el, mert végrehajtási rendelet híján “tudja-a-*szom” módon lehet értelmezni a dolgot. Gondolom, egy filmforgalmazónak csak vannak ügyvédeik, meg egyéb jogi szakértőik, akik nyilván vakargatták a fejüket, mielőtt kiment volna a körlevél, melyben aggályosnak tartják a külföldről átvett előzetesek online publikálását, legalábbis amíg nincs végrehajtási rendelet. Merthogy lehetséges, hogy a hazai médiában megjelenő külföldi előzetesek is a törvény hatálya alá esnek. Vagy nem. Éljen a jogbiztonság!
Azért definiáljuk már egy kicsit ezt a “külföldi előzetesek publikálása” címszót. Mert ez az esetek egy jelentős részében azt jelenti, hogy beillesztek egy nyomoronc Youtube videót egy cikkbe. Amit ha nem illesztek be egy bejegyzésbe, az akkor is marhára ott marad a Youtube-on, és a tisztelt olvasó legfeljebb az én közreműködésem nélkül fogja megtalálni pont ugyanazt a videót.
A törvényalkotók nyilván azt gondolják, hogy ha a következő percben mondjuk lejön egy előzetes a Star Wars hetedik epizódjából, mert George Lucas hirtelen bejelenti, hogy lesz… nos, akkor én majd szépen kivárom, amíg a trailer eljut a magyar forgalmazóhoz, aki rárakja a korhatár besorolást, ez mindössze néhány nap, és majd azt osztom meg a közönséggel. Nem pedig abban a pillanatban dobom ki a BREAKING NEWSt.
Nem tudom, hogy miért gondolja azt állambácsi, hogy mindenre majd összehív mindenki egy illetékes szakbizottságot, aki majd jól eldönti, hogy hogyan jó a dolog. A megosztás, a lájkolás, a retweet és sorolhatnám arról szól, hogy AZONNAL, késlekedés nélkül dobom tovább az infót azoknak, akiket az potenciálisan érdekelhet. Legyenek ezek a Twitteres követőim, vagy egy komplett Facebook oldal közönsége. A Youtube attól Youtube, hogy az oda felpakolt videók pillanatok alatt terjedhetnek.
Van egyébként rosszabb is: az efféle videómegosztókon ugyanis – horrible dictu! – komplett filmek is elérhetőek. Mármint legálisak. Kisfilmek, websorozatok, de akár teljesen normális mozifilmek is. Amiket – ó, szűzanyám! – anélkül nézhet meg bármely magyar állampolgár, hogy bármiféle, hazai szabályoknak megfelelő korhatár besorolás lenne rajtuk. És ezeket bárki továbboszthatja, lásd a mellékelt ábrát.
Szóval, sikerült hozni egy újabb, a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott, és amúgy betarthatatlan szabályozást. Mert őszintén: nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani, ahogy nem lehet ellenőrizni a blogokat, fórumokat, és Facebook megosztásokat sem. És ez így is van rendjén.
Nos, tegnaptól kezdve egy egész ország megismerhette a Merras nicknevet, legalábbis az ország azon fele, amelyik nem a VV5-öt, hanem a H4ck10n-t, akarom mondani, a Hacktiont nézte.
A magyar hekkeres sorozatnak a vezető forgatókönyv írója ugyanis Fonyódi Tibor, aki, khmmm, életszagú betétekkel színesítette a műsort.
Még a nyáron megírta nekem, hogy beleírt a sorozatba egy Merras fedőnevű karaktert, aki félig magyar, félig pedig japán, és kettő darab, egészen fullos kurva kíséretében jelenik meg egy partin, egy luxuskocsiból kiszállva. A magyar filmes valóságnak köszönhetően a luxuskocsi ugrott – nyilván nem volt rá pénz, hogy béreljenek ilyet, az autógyárak meg valszeg nem tolongtak, hogy adjanak ilyet kölcsönbe.
A Hacktion alternatív valósága szerint tehát én nem SFportal főszerkesztő / online marketing szagértő vagyok, hanem hekker, akiben buzog a szamurájvér, és hajlamos vagyok Oroszlán Szonját egy határozott és erőteljes mozdulattal a székbe nyomni, ha úgy adódik az alkalom. Mindenesetre Tibornak köszönhetően a Merras név beírta magát a magyar televíziózás történelmébe, amiért hálám őtet örökké üldözni fogja.
I.M. Brodnak, akarommondanihogy, br0dnak köszönhetően egyébként a magyar sci-fi irodalomban már helyet kaptam:
Amióta bevezették a Merras-féle keresőoptimalizálási algoritmusokat, az összekapcsolt adatbázisok az információk végtelen tárházát biztosítják. Régebben az összes érintett adatcsoportot át kellett volna nézni, ráment volna két napom, de hála a technológiának, a magamfajta mezei dekás is sokkal többet tudhat meg, mint amit régen kibendzsózott volna az informátorokból.
Szóval, immáron duplán is meg vagyok örökítve az örökkévalóságnak. Triplázni akkor sikerült volna, ha egyébként a Hacktionben én játszom m3rra5-t, ahogy ezt eredetileg Tibor tervezte. El is mentem egy castingra, ahol közölték velem, hogy király vagyok, csak próbáljak meg felszedni az angol nyelvű szövegekhez némi japán akcentust. Az utasítás az volt, hogy nézzek meg pár Heroes epizódot, és igyekezzek úgy beszélni, mint Hiro Nakamura az első pár részben.
Ezek után b4szt4k v1554h1vn1, ami egyébként nem baj, mert miután Keanu Reeves-szel volt közös filmem, nyilvánvalóan óriási visszalépés lett volna a színészi karrieremben, hogy egy magyar tévésorozatban szerepeljek.
m3rra5 – akinek a nevét amúgy az ilyen h4ck3r35 átírásban egyébként m3rr45-ként illene írni, az eredeti koncepció szerint – SPOILER ALERT!!!!!!!!!!!!!!!!!! – elvileg beépített ügynök, legalábbis amit nekem elmondtak a készítők, annak alapján a jófiúkhoz tartozik.
Ami azért megnyugtató, mert a lenti videórészlet alapján eléggé sz4r0k lennének a kilátásaim, de ha mégiscsak jófiú vagyok, akkor talán megúszhatom ezt a kínos halált, amit a főszereplők vizionálnak nekem.
És bár itt ebben a bejegyzésben meglehetősen önző, ámde el nem ítélhető módon m3rra5 van kiemelve, azért jegyezzük meg, hogy a többi, a videjóban feltűnő nick is valós személyhez köthető: br0d, akinek l0f4s5 a seggébe, hogy nem blogol, és elhagyta a sci-fi írói pályát, l3z, és feltételezhetően aDePTuS nickjét is az SFblogs.net bloggerei ihlették.
Könyvfesztivál után már-már hagyományszerűen beesünk a Trombitásba egy SFportalos sörözésre, ha már amúgy is olyan sok SF rajongó kinéz a Millenárisba. Kellemes meglepetés volt, hogy Fonyódi Tibor társaságában Bicskey Lukács is megjelent, kimondottan jófej és közvetlen volt. Mondjuk sci-fi fanokkal nem ez az első találkozása, Star Wars rendezvényen már volt alkalma farkasszemet nézni több száz rajongóval.
Szégyen-gyalázat, de nem tudtam, hogy ő szinkronizált a Star Wars előzménytrilógiában, én ugyanis alapvetően angolul néztem ezeket a filmeket (is). Mindenesetre ő kapta azt nem annyira irigylésre méltó feladatot, hogy Jar-Jar Binks magyar hangja legyen.
Őt szinkronizálni ugyanis nehéz feladat.
Az eredeti hang, Ahmed Best ugyanis gyakorlatilag végig improvizálta a feladatot, itt nem is csak a szöveget csomagoló halandzsára gondolok, hanem a hangszín, hanghordozás, a hangskálán való összevissza ugrálásra. Nah, ezt kövesd le magyar hangként!
Az előzménytrilógia kapcsán egy – akkoriban – meglehetősen szokatlan eljárással kellett szembesülnie a forgalmazónak és a szinkronstúdiónak: a Lucasfilm ugyanis kontroll alatt tartotta a szinkronizálási munkákat is. Eleve kellett egy előzetes casting, aminek során a szinkronstúdió begyűjtötte a szerintük alkalmas színészek hangmintáit, azt elküldték a Lucasfilmnek, ami postafordultával válaszolt, hogy kit javasolnak magyar hangnak. Bicskey Lukácsot javasolták első helyen, az ő akadolyoztatása esetén pedig egy második nevet is megadtak, akit szintén alkalmasnak találtak, de Lukács hangját flexibilisebbnek tartották a feladatra.
Ezzel azonban a Lucasfilmes közreműködésnek csak az első fele volt – amikor eljött a munkálatok ideje, akkor bizony ideküldtek egy supervisort, aki felügyelte a munkát. Aki egy kis mérőeszközzel a kezében felügyelte is – az ő dolga az volt, hogy azt figyelje, a magyar hang működés közben is passzol-e az eredetihez, abban a tartományban mozog-e a hangja abban a jelenetben, ahogy az eredeti hang is.
Extra nehézség is volt persze, konkrétan az, hogy a szinkronizált jelenetekből egy büdös nagy nullát láthattak a színészek. A kép eleve kicsi volt, fekete-fehér, kitakart, telerakva időkódokkal – Jar-Jar Binks figurája át sem jött igazán, valami hosszúhajú emberkének nézett ki, Lukács azt hitte, hogy még hasonlítanak is egymásra. Hát nem.
A supervisor hátul a szinkronrendezőnek mondta, hogy hát igen-igen, Lukácsnak nehéz dolga van, most azért erőteljesebben meg kell dolgoznia a pénzéért, de hát azért utána el lesz ebből egy darabig.
A supervisor előtte végigjárta Európát, ahol más országok Star Wars szinkronját felügyelte. Jar-Jar olasz hangja a gázsiból vett valami újabb Citroent, a spanyol valami kisebb lakást, a német egy újabb BMW-t.
Hogy Lukács mire költötte azt a gázsit, amit ugyanezért a feladatért itthon kapott?
Befizette a következő havi villanyszámlát.
Nohát ezért van az, hogy például egy legendás Szabó Sipos Barnabás is otthagyja a szinkronszakmát, és ezért egyre élvezhetetlenebb minden tévésorozat vagy film, amit szinkronnal látunk. Kevés az olyan produkció, mint a Star Wars, ahol külföldi nyomásra készül jobb szinkron – Gyűrűk Ura és talán az Avatar ment hasonló külsős supervisorral és USA-ba kiküldött casting mintákkal. És ugye ezek a produkciók sem járnak normális pénzzel – itt nem csak a színészgázsit, hanem a nélkülözhetetlen háttérembereket is meg kell említeni, mint a rendező, a fordító és a többi. Annyira nem kap senki normális gázsit, hogy abból már nem is lehet normális munkát letenni az asztalra. Nincs is rá idő – a színész nem kap időt arra, hogy átolvassa a szerepét, on-the-fly kell tolnia a mikrofonba a szöveget, de úgy, hogy ne kelljen másodjára-harmadjára-negyedjére felvenni, mert akkor már pazarolja a drága stúdióidőt. Fordításból is elég az olcsóbb, minek a dramaturg közreműködése, csak viszi a pénzt… és így tovább.
Sajnos a magyar szinkron átkerült a “halottról jót vagy semmit” kategóriába. Nyugodjék békében.
Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy több közöm lesz a hollywoodi filmgyártáshoz annál, hogy írok a produktumaikról, de a magyarországi Raleigh stúdióban forgó Keanu Reeves-filmbe, a 47 ronin-ba azért csak sikerült bekerülni egy statisztaszerep erejéig.
Az már látszik, hogy a filmgyártás az alapvetően olyan szakma, ahol a káoszmenedzsment dominál. Látszik ez azon is, hogy az egyeztetett forgatási időpontok állandó jelleggel változnak, ha kell, akkor fél napon belül többször is.
Eredetileg úgy volt, hogy ma blogbejegyzés írása helyett forgatni megyek, aztán egy hete ez áttevődött keddre. Hétfő délután úgy nézett ki, hogy kedden mégsem megyek.
Aztán elmásztam az IKEA irányába este 9 tájékán, enni először is egy adag svéd húsgolyót (állítólag a Babylon 5 sorozat narnjai is ezt eszik, ha épp nem jutnak hozzá a nemzeti ételükhöz, merthogy a svéd húsgolyó íze pont megegyezik azzal), másodsorban pedig egy új székért, mert az előző már haldoklik. Hiába, nem egyszerű a dolga, ha egy ilyen nagy embert kell megtartania, aki ráadásul Keanuval forgat közös filmet.
Miközben fél 10, háromnegyed 10 körül az önkiszolgáló raktárban próbáltam rászenvedni a kocsira azt a mocsodéknehéz dobozt, ami az új széket tartalmazza (pirospont az IKEÁnak, hogy 10ig nyitva vannak amúgy), természetesen megszólal a telefonom. A casting ügynökségtől hívnak természetesen, kínjukban már ők is röhögnek, hogy hát mégis kéne mennem másnap.
Hajnal 5.50-re kell kiérni a Róna utcába, ahol felpakolja a busz az ott gyülekező statisztériát.
Hajnal.
5.50.
5.50.
Hajnal.
Valamiféle szamurájvér csörgedezhet az ereimben, mert sztoikus nyugalommal leokéztam a kérést, és utána sem omlottam össze sírógörcsök közepette.
A hajnali öt órás keléssel nem csak az a gondom, hogy én általában a reggeli 8-10 óra közötti sávban szoktam ébredni, de az is, hogy emiatt 2-3 előtt nem bírok lefeküdni se – klasszikusan éjjelibagoly vagyok. Most se sikerült 2 előtt lefeküdni, és akkor is jó sokáig sikerült forgolódni – eredmény: cirka másfél-két órás alvásidő. Naccerű.
Snitt.
Stúdió, statisztasátor.
Más szerepet kapok, mint amire ruhapróbáltunk pár hete, úgyhogy nem 100%-ig passzol, de elmegy. Nem annyira csini, mint amit próbáltam sajna. Mindegy, felvesszük. Irány a fodrász.
Kiderült, hogy az alapvetően oldalra álló hajamat hátra kell nyalni teljesen. Ez nem zavar, de már röhögök magamban.
Úgy 5 éve egyszer felugrottam Brodhoz és a húgához, akik a helyszínen kitalálták, hogy hátra kéne nyalni a hajamat, és úgy lefényképezni, mert milyen cool lennék ilyen frizurával. A háztartásban található legerősebb zseléből rátoltak 6 kilót, ami nagyjából 30 másodpercig tartotta is a tincseimet – amik recsegve-ropogva elkezdtek visszaállni abba a pozícióba, amiről ők úgy gondolták, hogy azt szabta meg nekik a természet. Sajna a fényképet nem találom már, mindenesetre a fotó úgy nézett ki, hogy valaki lesimítva tartotta a lezselézett hajamat, a másikuk pedig felkészült a fényképezőgéppel… startpisztolyra pedig elugrott a képből az, aki a hajamat tartotta.
Így valahol van rólam egy kép, amin totál hátra van nyalva a hajam.
Ez jutott eszembe, amikor pontosan ugyanezzel kísérleteztek a stúdióban is. Ott is előhozták a legerősebb zselét, amit találtak, ez a Brodéknál fellelhető verzióval ellentétben egy perc helyett akár 3-4 percig is megtartotta a hajamat, de ennyi.
Mint kiderült, külső helyszínen forgattunk, valahol Gödöllő mellett egy susnyás kellős közepén. Olyan rohadt hirtelen kellett viszont indulnunk a stúdióból, hogy nem volt időm elszaladni sem a telefonomért, sem a cigimért.
Ez azért kínos, mert amikor épp nem szívás a forgatás, akkor viszont dög unalom, egy okostelefon pedig azért tudna tenni az unalom ellen. A semmi közepén pedig egy nap cigi nélkül, hát, nem annyira jó.
Mindenesetre megérkeztünk a forgatási helyszínre, ahol meglátott a produkció angol főfőfőfodrásza, elsápadt, majd gyorsan leültetett egy sátorba, hogy megcsinálja a hajamat. Az utazás beletelt ugyanis vagy 20-30 percbe, ezalatt a hajam simán visszaállt a nagyjából eredeti formájába, csak a rákent zselé miatt ilyenkor még szarul is néz ki.
Úgyhogy akkor elővett egy újabb adag zselét, elkezdte rákenni, majd pedig hajcsatokkal rögzíteni egyenként a tincseimet. 10 perc után nagyjából rögzítette a frizurámat, néhány lázadó hajszál így is akadt, amivel ő sem tudott mit kezdeni, pedig benne van már a szakmában egy ideje. Feladta a tökéletességre való törekvést, belátta, hogy mission impossible a történet.
Let’s go to the set.
Mint kiderült, egy olyan csapatot filmeztek, ami a téli hóesésben utazik keresztül Japánon – a csapatban nekem viszonylag elöl volt helyem, tehát valószínűleg látszódni fogok a filmen. Viszont ezzel párhuzamosan egy k***szott nehéz ládát kell negyedmagammal cipelnem.
Ragyogó, életem első filmszerepe szerint málhásszamár vagyok.
Nomármost, nem tudom, melyik kellékes / gyártó / rendező / akárkicsoda találta ki ezt a ládát, de csókoltatom. Ez a láda ugyanis nem egy afféle kellékláda, hogy úgy néz ki, mint egy láda, hanem tényleg láda. Jóféle fából megcsinálva, azaz maga a láda is 62,5 tonna. A benne lévő cuccok üres dobozok voltak, tehát a tartalom már nem osztott, nem szorzott, maga a láda viszont mocsoknehéz volt.
Amikor nem forgott a kamera, akkor ez a cucc egy alacsony, kerekes állványszerűségen nyugodott, ha viszont elhangzott a “Rooolliiiing… Aaaactiooon!”, akkor mi megragadtuk ezt sz*rt, a kísérők kikapták a kerekeket, mi pedig sétálhattunk vele előre, amíg azt nem mondták, hogy vége.
A kísérők viszonylag gyorsan levágták, hogy nem a színészi átélés miatt tűnünk nagyon szenvedőnek, hanem tényleg nehéz a cucc, ha leállt a kamera, rohadt gyorsan odaszaladtak, hogy segítsék tartani, amíg a többiek előkaparták a kerekeket, és visszahelyezhettük ezt a sz*rt.
Amikor ezt – egy amúgy szintén a 47 Roninban dolgozó – filmes ismerősömnek meséltem, akkor ő is mondta, hogy a legtöbb esetben az ilyen nagyon nehéz cuccok a filmekben olyan kellékek, amik nehéznek látszódnak, de valójában pihekönnyűek. Hát ez nem olyan volt. Mesélte, hogy volt egy olyan forgatás, ahol egy adott színész kőbunkó volt, és a szerepe szerint egy baromi nehéz bőröndöt kellett cipelnie – alapesetben ezek ugye üresek, de a kellékesek bosszút álltak, és tényleg megpakolták mindenféle cuccal…
Nomármost, mi csendes, szerény japánok vagyunk, úgyhogy mi nem szolgáltunk erre rá – így jártunk.
Mindenesetre a kísérők jelezték a rendezőségnek, hogy a mélyen tisztelt statisztéria bele fog dögleni a cipekedésbe, úgyhogy egy-két shot után elegendő volt a kerekeken cipelni ezt a sz*rt, ami ezzel együtt is kihívás volt a terepen, de az előttünk álló egy-két emberkét szerencsére sikerült úgy elrendezni, hogy takarják a kerekeket – ha mégsem, engem az se érdekel, oldják meg CGI-al, ha Jar-Jar Binkset meg dinoszauruszokat tudnak gyártani számítógépen, akkor kerekeket is el lehet vele tüntetni.
A legjobb az volt, amikor 3D-ben vettek fel minket, és a rendezői utasítás szerint boldog arckifejezéssel kellett sétálnunk. Persze, B+, boldogan cipeljük azt a tonnás sz*rt. Az elégedett mosolyt oldjátok meg szintén CGI-jal az arcomon.
Maga a forgatás az egy olyan szakma, ahol iszonyatosan sok az állásidő. Beállítják az embert ide, oda, amoda, állítgatják a kamerát, rendezgetik a terepet, satöbbi, majd két óra tökörészésre jut 2 perc forgatás. Közben persze állandóan köztünk járnak a sminkesek, fodrászok, jelmezesek, igazgatják a jelmezünket, a sminkünket és a frizuránkat.
Ez utóbbiból kijutott nekem elég sok, olyan fodrász nem volt, aki ha elment mellettem, nem igazított volna valamit a hajamon, amely az állásidő során is elkezdett szálanként belázadni. A lázadó szálaknak / tincseknek a büntetése az lett, hogy ők is kaptak egy-egy hajcsatot. Az ebédszünetben gyak. totál újra kellett csinálni a hajamat, aminek még több zselé és mégtöbb hajcsat volt a jutalma – a nap végére több fém volt a fejemen, mint egy Terminatornak, két maréknyi csattot sikerült kiszedni a fejemből, otthon pedig egy óráig mostam ki a hajamból a fixálót.
Említettem, hogy havazásban játszódó jelenetet vettünk fel?
Nomármost, bár eléggé lassan jött meg idén a tavasz, azért így március végére nagyjából megérkezett – de legalábbis egy deka hó nem esett az országban ekkor már. Ettől azonban nem ijed meg a hollywoodi filmszakma, ha havazás kell, hát megoldják.
Méghozzá úgy, hogy valami iszonyatosan büdösen égő műanyag sz*rt égetnek nagy mennyiségben, aminek a pernyéje úgy néz a filmen, mintha hópihe lenne. Nem irigyeltem azokat a stábtagokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy egész álló nap előállítsák a hóesést, szerintem maszkon keresztül sem egy akkora élmény. Mindenesetre tényleg úgy fog kinézni a dolog, mintha hóesésben forgattunk volna.
Ha elállt a hóesés, akkor jöttek a jelmezesek letisztogatni a jelmezünket, de aztán jöttek más jelmezesek, akik meg összekoszoltak minket. Ugyebár a stúdióból viszonylag tisztán jöttünk ki, ami viszont nem lenne reális a filmen, tehát kiérkezéskor jöttek ilyen zacskósporral, és összeporoltak minket, hogy mégiscsak úgy nézzünk ki, mint akik napok óta vándorolnak – node a pernyét meg le kellett rólunk tisztogatni.
Az első nap tehát hol nehéz, hol unalmas volt, ettől függetlenül nem bánom, hogy benne voltam. Nem tudom, lesz-e második forgatási nap, de kíváncsian várom, ha igen.
Hja, és a filmről meg ha akarnék se tudnék spoilerezni. Viszonylag keveset tudunk arról a jelenetről is, amiben szereplünk, de hát a statiszták végképp nem kapják meg a forgatókönyvet.
Nem mintha számítana az olvasott forgatókönyv, ugyanis az képes napról-napra változni. A változásokat pedig, mint megtudtam, színkódok jelölik – az első változat mondjuk zöld, a második kék, a harmadik narancssárga papíron jön, és így tovább. Asszem, a vörös riadós állapotot még nem értük el.
Bár gyakran írok filmekről, sorozatokról, ezt magam is, mint átlag rajongó teszem. Sosem gondoltam arra, hogy valaha is lesz több közöm a filmgyártáshoz annál, hogy írok róla, és néha meghívunk sci-fi színészeket, akikkel leülünk sörözni, és megbeszéljük az Élet, a Világmindenség, meg Minden kérdéskörét. Hogy náluk is 42-e a válasz.
A nagy e-book launch mellett viszont bejött még egy program: szereplőválogatásra mentem.
Nem tudom, hogy mit szabad elmondani a projectből, úgyhogy csak alap infókat osztok meg. Jövő év elején fog forogni egy hollywoodi film Budapesten, amibe kellenek statiszták. A meglepő ebben az, hogy kivételesen nem világszép magyar lányok, hanem japánnak kinéző férfiak. Mivel nem vagyok világszép magyar leányzó, ezért valószínűleg azért hívtak be, mert japánnak kinéző férfi vagyok. Genetikailag kódoltan tekintek ferde szemmel e világra.
Mára egyeztettünk időpontot a casting ügynökséggel, akik megosztották velem az alap infókat, majd lemértek keresztben és hosszában, majd még le is fényképeztek jól. Emlékeztek a Jóbarátok azon duplaepizódjára, amikor a társulat Las Vegasba kerül? Abban van egy jelenet, amiben Joey találkozik a “kéz-ikertestvérével”. Egy krupié, akinek pont ugyanolyan keze van, mint Joeynak. Joey pedig azzal cseszteti álló napon keresztül, hogy ebből lehet pénzt csinálni – hiszen tök egyforma a kezük!
Hát mint kiderült, ezen jelenet nem is akkora baromság, mint aminek hangzik. Ugyanis külön fotót csináltak a kezemről is, és az értetlenkedő pillantásomra jött a válasz: mert hátha szükség lesz kéz-dublőrre is.
A képeimet és testméreteimet kiküldik Hollywoodba, az ottani castingosok pedig ennek alapján postafordultával válaszolnak, hogy kellek-e statisztának a filmbe avagy sem. És ha igen, akkor milyen karaktert kapok.
Lehet, hogy ezek az első lépések ahhoz, hogy világsztár legyek? Vajon én is kérhetek majd 20 eurót egy autogramért? Pár év és kiderül.
