47 Ronin – az első forgatási napom

Posted by merras on március 31, 2011

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy több közöm lesz a hollywoodi filmgyártáshoz annál, hogy írok a produktumaikról, de a magyarországi Raleigh stúdióban forgó Keanu Reeves-filmbe, a 47 ronin-ba azért csak sikerült bekerülni egy statisztaszerep erejéig.

Az már látszik, hogy a filmgyártás az alapvetően olyan szakma, ahol a káoszmenedzsment dominál. Látszik ez azon is, hogy az egyeztetett forgatási időpontok állandó jelleggel változnak, ha kell, akkor fél napon belül többször is.

Eredetileg úgy volt, hogy ma blogbejegyzés írása helyett forgatni megyek, aztán egy hete ez áttevődött keddre. Hétfő délután úgy nézett ki, hogy kedden mégsem megyek.

Aztán elmásztam az IKEA irányába este 9 tájékán, enni először is egy adag svéd húsgolyót (állítólag a Babylon 5 sorozat narnjai is ezt eszik, ha épp nem jutnak hozzá a nemzeti ételükhöz, merthogy a svéd húsgolyó íze pont megegyezik azzal), másodsorban pedig egy új székért, mert az előző már haldoklik. Hiába, nem egyszerű a dolga, ha egy ilyen nagy embert kell megtartania, aki ráadásul Keanuval forgat közös filmet.

Miközben fél 10, háromnegyed 10 körül az önkiszolgáló raktárban próbáltam rászenvedni a kocsira azt a mocsodéknehéz dobozt, ami az új széket tartalmazza (pirospont az IKEÁnak, hogy 10ig nyitva vannak amúgy), természetesen megszólal a telefonom. A casting ügynökségtől hívnak természetesen, kínjukban már ők is röhögnek, hogy hát mégis kéne mennem másnap.

Hajnal 5.50-re kell kiérni a Róna utcába, ahol felpakolja a busz az ott gyülekező statisztériát.

Hajnal.

5.50.

5.50.

Hajnal.

Valamiféle szamurájvér csörgedezhet az ereimben, mert sztoikus nyugalommal leokéztam a kérést, és utána sem omlottam össze sírógörcsök közepette.

A hajnali öt órás keléssel nem csak az a gondom, hogy én általában a reggeli 8-10 óra közötti sávban szoktam ébredni, de az is, hogy emiatt 2-3 előtt nem bírok lefeküdni se – klasszikusan éjjelibagoly vagyok. Most se sikerült 2 előtt lefeküdni, és akkor is jó sokáig sikerült forgolódni – eredmény: cirka másfél-két órás alvásidő. Naccerű.

Snitt.

Stúdió, statisztasátor.

Más szerepet kapok, mint amire ruhapróbáltunk pár hete, úgyhogy nem 100%-ig passzol, de elmegy. Nem annyira csini, mint amit próbáltam sajna. Mindegy, felvesszük. Irány a fodrász.

Kiderült, hogy az alapvetően oldalra álló hajamat hátra kell nyalni teljesen. Ez nem zavar, de már röhögök magamban.

Úgy 5 éve egyszer felugrottam Brodhoz és a húgához, akik a helyszínen kitalálták, hogy hátra kéne nyalni a hajamat, és úgy lefényképezni, mert milyen cool lennék ilyen frizurával. A háztartásban található legerősebb zseléből rátoltak 6 kilót, ami nagyjából 30 másodpercig tartotta is a tincseimet – amik recsegve-ropogva elkezdtek visszaállni abba a pozícióba, amiről ők úgy gondolták, hogy azt szabta meg nekik a természet. Sajna a fényképet nem találom már, mindenesetre a fotó úgy nézett ki, hogy valaki lesimítva tartotta a lezselézett hajamat, a másikuk pedig felkészült a fényképezőgéppel… startpisztolyra pedig elugrott a képből az, aki a hajamat tartotta.

Így valahol van rólam egy kép, amin totál hátra van nyalva a hajam.

Ez jutott eszembe, amikor pontosan ugyanezzel kísérleteztek a stúdióban is. Ott is előhozták a legerősebb zselét, amit találtak, ez a Brodéknál fellelhető verzióval ellentétben egy perc helyett akár 3-4 percig is megtartotta a hajamat, de ennyi.

Mint kiderült, külső helyszínen forgattunk, valahol Gödöllő mellett egy susnyás kellős közepén. Olyan rohadt hirtelen kellett viszont indulnunk a stúdióból, hogy nem volt időm elszaladni sem a telefonomért, sem a cigimért.

Ez azért kínos, mert amikor épp nem szívás a forgatás, akkor viszont dög unalom, egy okostelefon pedig azért tudna tenni az unalom ellen. A semmi közepén pedig egy nap cigi nélkül, hát, nem annyira jó.

Mindenesetre megérkeztünk a forgatási helyszínre, ahol meglátott a produkció angol főfőfőfodrásza, elsápadt, majd gyorsan leültetett egy sátorba, hogy megcsinálja a hajamat. Az utazás beletelt ugyanis vagy 20-30 percbe, ezalatt a hajam simán visszaállt a nagyjából eredeti formájába, csak a rákent zselé miatt ilyenkor még szarul is néz ki.

Úgyhogy akkor elővett egy újabb adag zselét, elkezdte rákenni, majd pedig hajcsatokkal rögzíteni egyenként a tincseimet. 10 perc után nagyjából rögzítette a frizurámat, néhány lázadó hajszál így is akadt, amivel ő sem tudott mit kezdeni, pedig benne van már a szakmában egy ideje. Feladta a tökéletességre való törekvést, belátta, hogy mission impossible a történet.

Let’s go to the set.

Mint kiderült, egy olyan csapatot filmeztek, ami a téli hóesésben utazik keresztül Japánon – a csapatban nekem viszonylag elöl volt helyem, tehát valószínűleg látszódni fogok a filmen. Viszont ezzel párhuzamosan egy k***szott nehéz ládát kell negyedmagammal cipelnem.

Ragyogó, életem első filmszerepe szerint málhásszamár vagyok.

Nomármost, nem tudom, melyik kellékes / gyártó / rendező / akárkicsoda találta ki ezt a ládát, de csókoltatom. Ez a láda ugyanis nem egy afféle kellékláda, hogy úgy néz ki, mint egy láda, hanem tényleg láda. Jóféle fából megcsinálva, azaz maga a láda is 62,5 tonna. A benne lévő cuccok üres dobozok voltak, tehát a tartalom már nem osztott, nem szorzott, maga a láda viszont mocsoknehéz volt.

Amikor nem forgott a kamera, akkor ez a cucc egy alacsony, kerekes állványszerűségen nyugodott, ha viszont elhangzott a “Rooolliiiing… Aaaactiooon!”, akkor mi megragadtuk ezt sz*rt, a kísérők kikapták a kerekeket, mi pedig sétálhattunk vele előre, amíg azt nem mondták, hogy vége.

A kísérők viszonylag gyorsan levágták, hogy nem a színészi átélés miatt tűnünk nagyon szenvedőnek, hanem tényleg nehéz a cucc, ha leállt a kamera, rohadt gyorsan odaszaladtak, hogy segítsék tartani, amíg a többiek előkaparták a kerekeket, és visszahelyezhettük ezt a sz*rt.

Amikor ezt – egy amúgy szintén a 47 Roninban dolgozó – filmes ismerősömnek meséltem, akkor ő is mondta, hogy a legtöbb esetben az ilyen nagyon nehéz cuccok a filmekben olyan kellékek, amik nehéznek látszódnak, de valójában pihekönnyűek. Hát ez nem olyan volt. Mesélte, hogy volt egy olyan forgatás, ahol egy adott színész kőbunkó volt, és a szerepe szerint egy baromi nehéz bőröndöt kellett cipelnie – alapesetben ezek ugye üresek, de a kellékesek bosszút álltak, és tényleg megpakolták mindenféle cuccal…

Nomármost, mi csendes, szerény japánok vagyunk, úgyhogy mi nem szolgáltunk erre rá – így jártunk.

Mindenesetre a kísérők jelezték a rendezőségnek, hogy a mélyen tisztelt statisztéria bele fog dögleni a cipekedésbe, úgyhogy egy-két shot után elegendő volt a kerekeken cipelni ezt a sz*rt, ami ezzel együtt is kihívás volt a terepen, de az előttünk álló egy-két emberkét szerencsére sikerült úgy elrendezni, hogy takarják a kerekeket – ha mégsem, engem az se érdekel, oldják meg CGI-al, ha Jar-Jar Binkset meg dinoszauruszokat tudnak gyártani számítógépen, akkor kerekeket is el lehet vele tüntetni.

A legjobb az volt, amikor 3D-ben vettek fel minket, és a rendezői utasítás szerint boldog arckifejezéssel kellett sétálnunk. Persze, B+, boldogan cipeljük azt a tonnás sz*rt. Az elégedett mosolyt oldjátok meg szintén CGI-jal az arcomon.

Maga a forgatás az egy olyan szakma, ahol iszonyatosan sok az állásidő. Beállítják az embert ide, oda, amoda, állítgatják a kamerát, rendezgetik a terepet, satöbbi, majd két óra tökörészésre jut 2 perc forgatás. Közben persze állandóan köztünk járnak a sminkesek, fodrászok, jelmezesek, igazgatják a jelmezünket, a sminkünket és a frizuránkat.

Ez utóbbiból kijutott nekem elég sok, olyan fodrász nem volt, aki ha elment mellettem, nem igazított volna valamit a hajamon, amely az állásidő során is elkezdett szálanként belázadni. A lázadó szálaknak / tincseknek a büntetése az lett, hogy ők is kaptak egy-egy hajcsatot. Az ebédszünetben gyak. totál újra kellett csinálni a hajamat, aminek még több zselé és mégtöbb hajcsat volt a jutalma – a nap végére több fém volt a fejemen, mint egy Terminatornak, két maréknyi csattot sikerült kiszedni a fejemből, otthon pedig egy óráig mostam ki a hajamból a fixálót.

Említettem, hogy havazásban játszódó jelenetet vettünk fel?

Nomármost, bár eléggé lassan jött meg idén a tavasz, azért így március végére nagyjából megérkezett – de legalábbis egy deka hó nem esett az országban ekkor már. Ettől azonban nem ijed meg a hollywoodi filmszakma, ha havazás kell, hát megoldják.

Méghozzá úgy, hogy valami iszonyatosan büdösen égő műanyag sz*rt égetnek nagy mennyiségben, aminek a pernyéje úgy néz a filmen, mintha hópihe lenne. Nem irigyeltem azokat a stábtagokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy egész álló nap előállítsák a hóesést, szerintem maszkon keresztül sem egy akkora élmény. Mindenesetre tényleg úgy fog kinézni a dolog, mintha hóesésben forgattunk volna.

Ha elállt a hóesés, akkor jöttek a jelmezesek letisztogatni a jelmezünket, de aztán jöttek más jelmezesek, akik meg összekoszoltak minket. Ugyebár a stúdióból viszonylag tisztán jöttünk ki, ami viszont nem lenne reális a filmen, tehát kiérkezéskor jöttek ilyen zacskósporral, és összeporoltak minket, hogy mégiscsak úgy nézzünk ki, mint akik napok óta vándorolnak – node a pernyét meg le kellett rólunk tisztogatni.

Az első nap tehát hol nehéz, hol unalmas volt, ettől függetlenül nem bánom, hogy benne voltam. Nem tudom, lesz-e második forgatási nap, de kíváncsian várom, ha igen.

Hja, és a filmről meg ha akarnék se tudnék spoilerezni. Viszonylag keveset tudunk arról a jelenetről is, amiben szereplünk, de hát a statiszták végképp nem kapják meg a forgatókönyvet.

Nem mintha számítana az olvasott forgatókönyv, ugyanis az képes napról-napra változni. A változásokat pedig, mint megtudtam, színkódok jelölik – az első változat mondjuk zöld, a második kék, a harmadik narancssárga papíron jön, és így tovább. Asszem, a vörös riadós állapotot még nem értük el.