A szovjet emlékmű védelmében

Posted by merras on február 10, 2007

Tegye fel a kezét az, aki a szeptemberi-októberi események előtt egyáltalán belegondolt abba, hogy a Szabadság téren azóta is ott van egy, az elesett szovjet katonák emlékének szentelt emlékmű. Szerintem a legtöbben el is felejtették a létezését, egészen addig amíg egy csürhe úgy nem döntött, hogy miközben felgyújtja a tévészékházat, ezt is megpróbálja eldózerolni.

Hogy miért most jut eszembe, hogy írjak erről is? Mert egy másik alakulat most megpróbálja egy legálisabb utat követve eltűntetni ezt az emlékművet: a Nyugati téri aluljárón átvágva az általam igen kedvelt indiánzenészek területén, átvágva 3 különböző szekta hittérítőin, 15 szórólaposztót kisasszézva feltűnt, hogy most aláírást gyűjtenek a szovjet emlékmű elszállítása érdekében.

Először is: TÉNYLEG ez most a legfontosabb ügy, amivel foglalkozni kell? Ha már aláírás-gyűjtések, akkor én a megszorítások korában tudnék értelmesebbel is foglalkozni, pl. az egyházak és a mezőgazdaság automatikus támogatásainak totális felszámolása.  De hát ez a két topic ugye a totális nemzetáruló mivoltomat támasztaná alá, ugye.

Másodszor: tényleg nem a legkellemesebben telt apáink, nagyapáink számára az az időszak, amikor a szovjet katonák tiszteletüket tették nálunk. Node, belegondoltak a tisztelt aláírás-gyűjtők abba, hogy ez az egész vizit nem a katonák ötlete volt? Én simán el tudom hinni, hogy ha szovjet katona lennék, akkor speciel szívesebben vodkáznék Ivánnal és Szásával egy moszkvai kocsmában, mintsem lekommandózzak egy ilyen borzasztó távolságban lévő országocskába, hogy aztán ott jól fűbe harapjak.

Ez az emlékmű nem Sztálinnak, Leninnek vagy egyéb nagyformátumú egyéniségnek készült, hanem az egyszeri katonáknak. Nem ők tehetnek erről az egész balhéról - őket is úgy szedték össze a Szovjetunió területéről mindenhonnan, és akkoriban nem a hivatásos hadsereg eszméje dívott, hanem a “besorozunk, és jössz, vagy beverjük a pofádat, meg anyádét is” jellegű toborzásé. Amellett, hogy tiszteljük a saját hősi katonáinkat, akik életüket áldozták azért, hogy ellenálljanak - nem árt emlékezni azokra sem, akiknek ők ontották a vérét. Nem a közkatonák voltak azok, akik úgy döntöttek hogy jönnek, hanem úgy küldték őket, mindössze annyi használati útmutatót mellékelve hozzánk, hogy “azok ott mocskos terroristák, a gonosz katonái, öljétek őket”.

Miért ne érdemelnének meg akár a mi országunkban is egy emlékművet azok a katonák, akik lehet, egy békésebb korszakban megkínáltak volna minket vodkával, mi meg cserébe pálinkával kóstoltatjuk őket? Ők nem voltak rosszabbak vagy jobbak, mint mi vagyunk, vagy a mi öregeink voltak. Az ellenfelet, attól, hogy ellenfél, lehet tisztelni - egy ilyen emlékmű lehetne annak a jelképe is, hogy mi nem barbár horda vagyunk, hanem képesek vagyunk tisztelni az elesettek emlékét. Másrészt, úgy tűnik, nekünk is szükségünk lenne egy emlékeztetőre: attól, hogy valaki a másik oldalon áll, attól még nem egy kiirtani való mocskos patkány, hanem ugyanolyan ember, mint mi vagyunk.