Sheenard és F. Tóth kartársak végigblogolták az idei Eurocont - az eseményeket jól összefoglalták, azzal nem is kelnék versenyre, csak pár gondolatot tennék hozzá.
Például az angolszász könyvkiadás kapcsán, amire sezlony azt írja Benedeknél, hogy: “tetszik-nem tetszik, az angolszász sf-műhely diktál, ott születnek az új áramlatok. Hatalmas piac, aki ott nagyot dobbant, az tényleg nagyot dobbant.”
Ez lényegében igaz, csak sajnos ez nem feltétlenül jó. Az Eurocon utolsó napján volt egy érdekes beszélgetés, afféle összeurópai összegzés a sci-fi életről - volt ott lengyel, horvát, angol, ír, svéd SF rajongó a kerekasztalnál, mindannyian a legaktívabb tagjai a saját országuk SF közösségének. Szóba került az, hogy ugyan vajon miféle esélyekkel indul teszemazt, egy horvát sci-fi szerző az angol nyelvű kiadásnak - hát, nem sokkal.
És ez nem csak a nyelvi problémákon múlik: a horvátok például sokkal előrébb járnak a saját legjobb íróiknak angolra való fordításában, mint mi magyarok, sok-sok példányban kiosztottak novellákkal teli füzeteket. Jó is, hogy a horvát sci-fi közösség fordítja angolra a műveket, mert arra aztán várhatnának ítéletnapig, hogy egy angol kiadó fordíttassa le egy horvátul értő angol műfordítóval. Az Egyesült Királyságban nincs túl sok olyan ember, aki műfordítóként ismer olyan “egzotikus” nyelveket, mint a magyar, a horvát, a lengyel és a többi. Aki meg van, az sem feltétlenül sci-fit akar fordítani.
Nem az a baj, hogy nincs minden bokorban egy új Stanislaw Lem - a gond az, hogy hiába van a bokorban, nem jut az angolszász piacon publikálási lehetőséghez. Ha ugyanis túllépünk a fordítás csöppet sem problematikus részén, akkor azt látjuk, hogy a kutya sem kíváncsi arra, hogy mi jön Európa nem angolnyelvű részéből. Első körben a kiadók nem kíváncsiak rá - egyszerűbb befuttatni egy helyi nevet, írói kínálat meg van bőségesen, minek macerázzon külföldiekkel. Nagy általánosságban - és itt nem csak a scifit értve - nagyjából 1000 angolszász címre jut 1 külföldi, és annak is csak a töredéke lesz közepesen sikeres.
Merthogy az angol nyelvi területen pontosan ugyanaz a probléma jellemző, ami miatt itthon a 90-es években mindenkinek angol álnév alatt volt érdemes publikálnia: eleve azt tartják jobbnak, amit egy amerikai vagy angol szerző írt, ami külföldről jön, az gyanús, valószínűleg nem eléggé minőségi. Ez amúgy nem csak az irodalomban igaz, hanem a filmben is: Hollywood elárasztja a világot filmekkel, de az SOHA nem esik meg, hogy az Egyesült Államokban közönségsiker legyen ez európai film. Ott a külföldi film csak egy nagyon vékony szubkultúra igénye. Hollywood diktálja az iramot a filmiparban, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak Hollywoodban születnének jó filmek, mitöbb, divat lett átesni a ló túloldalára, és enyhén sznob módon fikázni az amerikai filmgyártást.
Lényeg a lényeg, az európai sci-fi irodalom nem azért nem diktál tempót, mert bizonyítottan rosszabb lenne, mint az angol és amerikai. Azért fogadjuk el kritikátlanul az angolszász áramlatot, mert halvány lila dunsztunk sincs más népek scifijéről - és alapvetően azért nincs, mert az ottani kiadói rendszer és közízlés esélyt sem ad a bemutatkozásra.
Szóval, az állítás igaz - valóban az angolszász scifi diktálja az iramot, de ettől függetlenül nem biztos, hogy rosszabbak más népek írásai, és nem tudnánk másoktól is tanulni.
Aztán meg még az jutott eszembe a díjátadó ünnepségen, hogy milyen rohadtul kontrasztos más országok helyzete a magyar szituhoz képest. Dániától kezdve Csehországon át egészen Moszkváig azt láttam, hogy minden nemzet szereti megjutalmazni, elismerni a tehetségeit, legyen az író, grafikus, kritikus vagy épp szervező. És amikor átadják a díjakat, akkor tényleg mindenki őszintén örül, lelkes és tapsol. Nyilván persze születnek arrafelé is fórum- és blogbejegyzések, hogy “de szerintem XY jobb lett volna”, de valahogy mégis pozitívabb az egész hangulata. Nincs látványos fintorgás, csak őszinte öröm - mert az író, grafikus, akárki csinált valami nagyszerű dolgot, amit elismertek valakik, és ez jó, ezt meg kell ünnepelni. Nem emlékszem olyan Zsoldos díjátadóra, ami hasonlóan jó hangulatban ment volna le, mint akármelyik cseh nemzeti scifi díjnak az átadása.
Pedig aztán azt sem lehet feltétlenül elmondani, hogy annyira egységes lenne a scifi közösség a többi országban - sokkal inkább jellemző az, hogy töredezettek. Sok-sok helyi egyesület, klub, kisebb-nagyobb kiadók működnek egymás mellett. Az idei Eurocon egy picit talán meg is szenvedte a túl sok párhuzamos programot, de valójában ez nem is egy nagy, hanem számtalan kis connak az együttese volt. Régebben írtam már a Parconról, amely egyik évben Szlovákia, másik évben Csehország rendezése - a Parcon része volt a mostani találkozónak is. Ahogy a lengyel Polcon, a három országot összefogó Tricon, plusz számtalan egyéb kisebb társaság találkozója. Szép példája az összefogásnak.
Ezt bírta lenyilatkozni Hoffmann Rózsa, szerinte felborult a nemzeti műveltség. Hoffmann Rózsa az, aki helyreigazíttatta a Hírcsárdát - egy olyan portált, amiről 2 számjegyű IQ-val át lehet tekinteni, hogy kizárólag vicces álhíreket jelenít meg. Önmagában már ez a tény aggodalomra ad okot - az oktatásért ezentúl egy minden humorérzék nélküli “szakértő” lesz a felelős? Vagy érti ő a viccet, csak nem szereti?
Nade térjünk vissza a mai nyilatkozatára: tényleg baj az, hogy a fiatalok Harry Pottert olvasnak a kötelező irodalom helyett?
Lehet, szentségtörő leszek, de szerintem nem.
Pont dolgozom egy olyan projectben, ahol meg kellett vizsgálnunk a tinédzserek és az olvasás kapcsolatát, és van egy-két nem annyira meglepő következtetés.
Először is, a “fiatalok nem olvasnak, csak játszanak meg buliznak” című gondolat - téveszme. A mostani fiatalok is szeretnek olvasni, csak nem azt, amit a szüleik és nagyszüleik olvastak. Ha Hoffmann Rózsa az 1800-as, 1900-as évek fordulóján lett volna oktatásügyi államtitkár, akkor a mondat úgy hangozna, hogy “Winnetou kiszorította János vitézt”, és hogy mekkora szörnyűség ez.
Azt kell belátni, hogy ami a tantervekben szerepel, az kimondottan arra jó, hogy megutáltassa az olvasást a gyerekekkel, pedig a cél az lenne, hogy megszerettesse azt. Jó regény a Kőszívű ember fiai meg az Ábel a rengetegben, csak egész egyszerűen nem áll közel egy 8. osztályos fiatal lelkivilágához.
Lehet szanaszéjjel fikázni a Harry Pottert, csakhogy van néhány tagadhatatlan előnye: például hogy nem 100 éves nyelvezete van, hanem mai. Meg hogy igazából a Harry Potter az a mai fiatalokról szól, az ő problémáik vannak feldolgozva egy alternatív valóságban. Az a büdös nagy helyzet, hogy egy tökátlagos angol nőcske néhány közepes regény megírásával sokkal jobban megszerettette az olvasást a fiatalokkal, mint 2000 db. Hoffman Rózsa 10000 év alatt képes lenne rá.
Hasonló egyébként a helyzet a Twilight-al, amit a Harry Potterrel ellentétben nagyon mélyen rühellek, de azt el kell ismerni - a serdülőkorú csajokat sokkal jobban megfogja, mint 12 évnyi kötelező olvasmányból bármi. Mert az a könyv meg róluk szól.
Egyet tudok érteni azzal, hogy az olvasás fontos dolog, meg azzal is, hogy ragadjon némi kultúra az iskolapadban a diákokra. Az zavar, amikor a kelleténél több sznobizmust akarunk belevinni a rendszerbe - egy amúgy nagyon-nagyon elavult rendszerbe. Becsaphatjuk magunkat azzal, hogy a magyar oktatás világszínvonalú - csakhogy egyáltalán nem az, hanem félelmetesen elavult. A lexikális tudás bemagoltatásáról szól, nem a gondolkodni tanításról.
És a kultúrával is ugyanez a helyzet - és annyira jellemző ez a mi kicsit sárga, kicsit savanyú narancsuralmi rendszerünkre. Meg fogják mondani nekünk, mi a kultúra, ahelyett, hogy azt támogatnák, hogy mindenki felfedezze saját magának. Minek nekünk Harry Potter, amikor van nekünk János vitéz, echte igaz turulmagyar mű? Ez a nyilatkozat tartok tőle, hogy csak a jéghegy csúcsa - vagy inkább a csúcsnak is csak egy fagyott vízmolekulája.
Szerintem a viktatúra ne központilag akarjon beledumálni a kultúrába vagy az oktatásba - hanem inkább a kereteket csinálja meg jóra. Ha például az olvasásnál tartunk, akkor csapjon szét a könyvnagykerek között, hogy tisztességes feltételekkel forgalmazzanak.
Nem kell ebbe az országba lófasz se, a legjobb lenne, ha visszamennénk 250 évet, az internet, a gépkocsik, meg a villany előtti időkbe. Sőt, a legfrankóbb az lenne, ha néhány ezer évet mennénk vissza, abba az időbe, amikor barlangokban laktunk, és nem voltak nagyvárosok azzal a sok idegesítő emberrel és a nagyvárosokra jellemző színes lehetőségekkel.
Vannak romos, lakhatásra teljes mértékben alkalmatlan épületeink. Ne csináljunk oda romkocsmát, ami hangulatos, népszerű találkozóhely lehetne, mert biztos, hogy van a környéken pár ember, akit idegesít a dolog.
De ha már vannak egyéb kocsmák és szórakozóhelyek, lehetetlenítsük el azokat is. Este 10 után ne akarj piálni, paraszt, mars haza, mert fellövik a pizsit.
A legtutibb az lenne, ha a Szigetet és az egyéb nyári fesztiválokat is betiltanánk, vagy legalábbis szabályoznánk. Este 10 után kuss mindenkinek, addig is csak suttogva lehet mulatni. Különben is, idejön az a sok külföldi paraszt is a szent magyar földet taposva a lábával, a globalizmus fertőjét terjesztve. Időszerű lenne vízumkötelezettséget bevezetni minden irányba.
Ne legyen tűzijáték, se állami ünnepek, úgyis pénzkidobás az egész, meg tuti valamelyik politikus haverokráciája keres az egész bulin. A Red Bull Air Raceről meg szó sem lehet, ilyen veszélyes dolgot lesznek szívesen a Hold túloldalán csinálni, de nem a szent magyar székesfőváros közepén. Az most mindegy, hogy 24 óra leforgása alatt több ember hal meg az utakon, mint akármelyik légibemutató több éves fennállása alatt összesen, de veszélyes. Meg zajos, ebben a városban meg az a cél, hogy mindenki fogja be a pofáját, és éljen csendben.
A legtutibb az lenne, ha megszüntetnénk ezt a Budapest nevű kócerájt, ledózerolnánk a rákba, és visszaköltöznénk a jurtáinkba, ahogy az őseink nagyon helyesen csinálták.
Avagy, ha lehetett volna blogolni az első Csillagok Háborúja film bemutatásakor…
Igazából lehet, hogy várnom kellett volna ezzel az ismertetővel, mert még egyáltalán nem ülepedett le a tegnapi élmény.
Hogy tetszett-e Star Wars film? Még nem tudom. Az biztos, hogy ha történt is mozitörténelmi esemény a fantasztikusan jól sikerült effektek miatt, nem éreztem annyira eget rengetőnek az élményt, mint vártam. Fura, de az első hasonló moziélményem, a Flash Gordon, sokkal nagyobb hatással volt rám, mint a Star Wars. Lehet, hogy csak elsőre üt nagyot, utána kezdi megszokni az ember?
Ettől függetlenül, egyszerűen nincs más szó arra, amit a Star Warsban látni lehet, minthogy tökéletes. A trailerekben félkész animációkat toltak az orrunk elé, a Tatuin ikernapjai is csak árnyéka volt a végleges verziónak. Elképesztő, hogy mindezt még az emlegetett 11 millió USD költségvetésből is hogyan tudták megvalósítani. A kocsmajelenetben az idegenek lejátszották az emberi karaktereket, döbbenetesen élőek, a Yavin-4 hold élővilága tökéletesen él és lélegzik, minden apróság passzol és fantasztikusan élethű. Lenyűgöző minden pillanata.
Csak éppen nem eredeti.
És el is érkeztünk a lényeghez. Azt gondolom, hogy ez a scifi nem igazán a scifiben otthonosabban mozgó embereknek készült, és itt elsősorban a sokat olvasó emberekre gondolok. George Lucas kezében hatalmas lehetőség volt, de ezúttal nem jó történetet választott hozzá. Mintha a lényeg a tökéletes modellezésen és a tökéletesen effektezett ismeretlen világokon lett volna, nem a történeten. Márpedig a történetnek kellene az elsődlegesnek lennie, annak kellene odaszegeznie a székhez, amit a látvány csak tovább fokoz, és ez itt nagyon hiányzott.
Imádom a Ted nevű konferenciát, holott sosem jártam ilyenen - de hála az Internet csodáinak, láthatom a prezentációkat. Zseniálisak. A jelmondat: “Ideas Worth Spreading” - és tényleg: olyan gondolatok hangzanak el rajta, amiket terjeszteni kell, amiknek terjedniük kell.
A Star Trek volt életem első scifije, amiatt szerettem bele a scifi zsánerbe. Szerintem a világnak valahol afelé kéne haladnia, amit Gene Roddenberry megálmodott ebben a sorozatban. És valahol emiatt is imádom nézni a TED-et: mert valahol minden előadás arról szól, hogy hogyan teremtsünk egy jobb világot magunk körül. Valahogy minden előadás azt vetíti előre, hogy hogyan valósítsuk meg a Roddenberry-féle álmot.
Az alábbi videó azonban sokkoló a maga módján. Azért, mert azt is bemutatja, hogy milyennek látnak minket, magyarokat olyan emberek, akik tényleg befolyással vannak a világra. És azért sokkoló, mert félek: sokkal pozitívabb a képük rólunk, mint amennyire megérdemeljük. (És igen, abszolút magyarnak tartom magamat, hiába a japán gének és a japán név: büszke vagyok mindkét származásomra, de akkor is alapvetően magyar vagyok.)
Ben Dunlap, az amerikai Wofford Egyetem elnöke elmeséli Teszler Sándor magyar holokauszt-túlélő történetét, akitől megtanulta a szenvedélyes élet és az egész életen át artó tanulás alapjait.
Mindenkinek érdemes végignéznie az alábbi videót. És utána gondolkodnia picit.
A magam részéről nagyon erősen kívánom, hogy a világ többi része az alapján ítéljen meg minket, amit Ben Dunlap gondol a magyarságról. Ne pedig Vona Gábor és Morvay Krisztina uszítása alapján. Ne azzal kerüljünk be a CNN-re, hogy tévészékházat gyújtogatunk, hanem azzal, hogy igen: a magyarok kreatívak, a magyarok zsenik, a magyarok képesek segíteni a világon.
Ehhez pedig nem kell sok. Csak kicsit el kell gondolkodni.
Nézzétek meg a videót, érdemes. Angolul nem tudóknak a lejátszón magyar felirat is választható!
